Az idei pásztorlevél egyházunk történetének egy sajátos helyzetét tükrözi, s ebből a szempontból történelminek is nevezhető: a még hivatalában levő és a már megválasztott püspök írja. De jelképesnek is mondhatjuk, mert a híd szerepét tölti be, amely egyrészt, átível az esztendők között, s másrészt összekötni hivatott jelenkori egyházi életünk két időszakát, azt ami elmúlt és ami előttünk áll.
Egész életünk arról szól, hogy úton vagyunk, a végestől a végtelen, az időbelitől az örökkévaló felé, és utakat építünk: otthonainktól a templomig, és lélektől lélekig. De életrevezelők-e ezek az utak? A kérdésre adott válasz az egész életünk, munkánk, hivatásteljesítésünk. Amikor számot adunk minderről, valójában kiállunk ezekre az utakra, s három irányba tekintünk: felfelé, Isten felé, mert Ő ajándékozta nekünk az utat tervező szándékot, mint életcélt, és az útkészítés készségét, mint hivatást. Hátra nézünk, hogy számba vegyük: eddig mit és hogyan cselekedtünk, mi az, amit magunk után hagyhatunk, mint biztos utat, az utánunk jövőknek. De előre is kell néznünk, ugyanis cél és perspektíva nélkül nincs cselekvő élet. S közben figyeljük az isteni útmutatást, és kérdezősködünk az ősi ösvények iránt. Ihletés és hagyomány, két örök forrása egyéni és közösségi létünknek.
A hátranézésünk emlékezés, tulajdonképpen a múlt történéseinek lemérése. A mi dolgunk, hogy elszámoljunk az elmúlt évről, vagy eddigi életünkről. Elszámoljunk magunknak, de még inkább Istennek.
Egyéni számvetésünkben fel kell tennünk a kérdést: belső emberünk mennyit gyarapodott, tisztábbak, jobbak, különb emberek lettünk-e? Megtettük-e azt, amit megtehettünk, ami tőlünk telt? Nem adtunk-e kevesebbet gondoskodásban, szeretetben és felelősségben? Reménykedjünk, hogy ez a számvetés azt mutatja, hogy az építésben és a szolgálatban eredményes évet zárunk. Felismertük, hogy csak az Isten akarata szerint élhetünk teljes életet. Tapasztaltuk az apostol igazságát: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené". Olyan év áll mögöttünk, amely tele van Isten szeretetének és megtartásának tényeivel.
Egyházunk a múlt évben is, szellemiségéhez és hagyományához híven, szolgáló egyházként törekedett élni. Szolgálatának alapelve az volt, hogy megnyugvást csak az talál az életben, alá Istent az emberek javára szolgálja. Ennek érdekében hirdettük az evangéliumot, hogy az emberhez közelebb kerüljön a szellem és a hit fénye, amely megvilágítja az életet, és az erkölcs ereje, amely tartást ad emberségünknek.
Az elvégzett munka mögött közösségi életünkben is felismertük Istent, aki minden gyengeségünk, erőtlenségünk és mulasztásunk ellenére nemcsak lehetőséget adott a szolgálatra, hanem őmaga munkálkodott rajtunk keresztül, elfogadva minket munkatársainak.
A múltba való visszatekintés nem öncél, még kevésbé alkalom az önmegnyugtatásra. A múlt felé fordulás, jövőt idéző erőgyűjtés. Mi nem váratlan Örömökben, nem csodákban reménykedünk és bízunk, hanem ügyünk igazságában, eszményeink erejében és Isten mindent kiteljesítő, áldó szeretetében.
Újév reggelén hálaadással és reménységgel fordulunk a mi teremtő és gondviselő Istenünkhöz. Az óévet búcsúztató, hangoskodó jókedv után egy kis csendre van szükségünk, hogy gyermeki szeretettel és hálával keressük Isten közelségét. Ha szívünkben csend honol, meghalljuk biztató atyai hangját: „Mert én veled vagyok, megőrizlek téged!" (1 Móz 28,15)
Dob, doboz, lajtorja volt a címe egy nemrég bemutatott kolozsvári képzőművészeti kiállításnak. Az ott látottak és hallottak jutnak most eszembe - újév reggelén. A dob pergő és egyre erősődő ritmusa tölti be napjainkat. Dobozokba zárt életünk mindennapi vergődései között telnek az évek, és soha nem érezte annyira fontosnak a létra szükségességét az ember, mint ma. Dobol a szívünk, dobolnak a nehéz gondok és feladatok, miközben egyre inkább érezzük, hogy milyen törékeny, zárt világot építettünk magunk köré - sokan dobozlakók lettünk.
Mindezek ellenére kívánkozunk a magasba - felemelkedni és messzire látni! Ezért meg kell találnunk magunkban a létrát, mely ott van, csak valahová félretettük lelkünk fészerébe.
Életünket nem csak az embertársainkkal való kapcsolat határozza meg. Az Istennel kötött szövetség biztosítja az élet kötéltáncához szükséges egyensúlyt. A Vele való kapcsolat segít egymáshoz igazítani a bennünk levő létrafokokat, hogy utunk legyen a felemelkedéshez. Ma, a sokat emlegetett gazdasági válság zűrzavarában sokan elbizonytalanodnak. A nyugtalan emberek életébe félelem költözik. Egymást és a világot akarjuk elhasználni, elfogyasztani.
Mi adna az embernek erőt, nyugalmat, ha nem az isteni gondviselésbe vetett hit? De hol van a te Istened? (Zsolt 42) - kérdezzük, és várjuk nap mint nap a mellettünk élőtől a választ. Hát ott van benned, csak nem hallod és nem figyelsz rá! Hiányzik a csend a mindennapi életedből. Először saját magunk kell ebben a dobpergető világban meghalljuk és felmutassuk a szívünkben lakó, szerető Isten hangját. Először magunkban kell rendet teremtsünk, hogy utána értékelni t adjuk a felebarátot, az embertársat, a testvért, az isteni teremtményt és a bennünket körülölelő szép világot.
A keresztény unitárius embernek újév reggelén megfelelő komolysággal kell a megtalált csendben Istenéhez fordulnia. A közös imádkozás és zsoltáréneklés közben olyan erőforrás fakad fel lelkedből, mely a melletted élő lelki szomját is enyhíteni tudja. A betemetett vagy elfelejtett Jákob kútjánál Jézushoz hasonlóan állunk mind, azzal a kéréssel, hogy adj innom! (Jn 4). Isten adjon erőt a kút kitakarításához, vezessen el ennek megtalálásához, és legyen mellettünk a segíteni tudó, jézusi lelkülettel járó embertestvér, hogy közösen tudjunk vigyázni „a szolgálatra, amelyre vállalkoztunk az Úrban" (Koll 4,17).
A 313-as számú egyházi énekünkkel vettünk búcsút az óévtől és kértük, hogy „Isten, szállíts békében az új esztendőre". Újév reggelén „öröm- s hálaánekkel téged Isten áldunk, egy szívvel és lélekkel buzgón magasztalunk" - zengjük a zsoltárt.
Adjon Isten erőt, mély hitet, egymásra figyelést! Szeretetével lakozzon mindig a teremtett világban és szívünkben. Áldása legyen egyházunkon, gyülekezeteink, lelkészeink és világi híveink életén és munkáján!
Ilyen gondolatok és érzések között kívánunk boldog és békés új esztendőt!
Kolozsvár, 2009. január 1.